Hogy milyen változásokat hozott a kommunizmus időszaka az olaszteleki Daniel kastély életében - olyan kérdés, amelyre nem csak mi, versenyzők, hanem a falubeliek is még mindig keresik a választ. Talán még túl közeli ez az időszak, hogy elfogulatlanul megítéljük a letűnt kor estleges pozitívumait és negatívumait. Mindenesetre jó látni, be kell látni, hogy nem csak pusztítás, hanem időről-időre a gondoskodásnak a nyomait is fel lehet fedezni.
Az olaszteleki Daniel kastély sajátos helyzete egyrészt abból adódik, hogy az államosítás és kollektivizálás idejére már sokat veszített egykori fényéből, a hozzátartozó birtokok nagy része és maga a kastély épülete is már eladásra került, ennek következtében nem az arisztokrácia megtestesítőjeként került e kor eseményeinek célkeresztjébe.
Másrészt annak a szerencsének örvendhetett, hogy míg e korszak első éveitől kezdve szenvedő alanya volt, különösen környezete tekintetében a pusztításnak, addig a vizsgált korszak utolsó éveiben, sok más kastéllyal ellentétben abban a kiváltságban is része volt, hogy jelentős, az egyszerű javítgatásokat messze felülmúló általános, állagmegőrző felújításban is része lehetett.
A kollektivizálás idejére, 1952-re az egykori park megmaradt részeiről is eltűnnek az ősi fák, sétányok, a gyümölcsöskert helyét az épülő szocializmus új otthonai veszik át. Alig néhány ritkaságszámba menő faóriás vészeli át a pusztítást a kastély közvetlen közelében, belső udvarában - ezek a kommunizmus bukását követő időszakban, a „demokrácia" buzgólkodásai között kapják a kegyelemdöfést - mert sosem egy korszak, hanem mindig az ember az, aki jól vagy rosszul cselekszik.
A kastély előtti megőrzött kert pázsitját a sétálgató finom társaság helyett a majálisok hangulatában felszabadult munkás közösség váltja fel - mert ehhez is kellemes tér kell.
A kastély belső udvarában a kollektív gazdaság idején is helye van a rózsa-lugasnak, a virágágyásoknak. Talán nem olyan különlegesek, mint hajdanán, de elég, hogy a legmaterialistább időben is ébren tartsák az ember szépérzékét.
Körülötte melléküzemek létesülnek (mint ládagyár, később pékség), hűvös termeiben pedig a tejcsarnok, mészárszék kapott helyet. A nagyobb helyiségek egyfajta egyszerű közösségi térré változnak. Klubhelyiség, melyben akár 40-50 személy is kártyázhatott, sakkozhatott, vagy éppenséggel a ritkaságszámba menő televízió adásait, vagy a szintén itt helyet kapó filmvetítéseket nézhették, vasárnaponként szórakozhattak. Másutt a pártgyűlések vagy hasonló összejövetelek alkalmain „okosodhattak" a résztvevők.
És természetesen jutott pártszékház vagy a termelő szövetkezet irodáinak is hely, vagy szolgálati lakásnak, esetleg a más vidékről a betakarodási munkára érkező „vendégmunkások" elszállásolására" is. De sokan vannak, akiknek a betűvetés elsajátítása is ehhez a helyhez kötődik.
Az egykori berendezés hangulatának utolsó őrszemei, a lassan darabjaira hulló (padláson, pincében kallódó) gyönyörű csempekályhák helyét is átveszik a meleget ugyan igen, de méltóságot már kevésbé sugárzó leszármazottai.
Az alsó szint termei raktárként, pincéje is a termény tárolására (3 és fél vagon burgonya befogadására elegendő) szolgált.
1971 és 1982 között a termelő szövetkezet székháza a szomszédos községközpontba költözik, ez időszakban csak egy, az olaszteleki egység adminisztrálását végző iroda működött itt. Ez időszakot követően ismét községszintű kollektív irodáknak ad helyet.
Lévén, hogy ilyen „rangos" intézmények székházaként szolgálta ki a kastély az elmúlt időszakot, melynek rendjén magas rangú, árgus szemekkel figyelő elvtársak is tiszteletüket tették, időről időre igyekeztek állapotát fenntartani, egykori mesteremberek visszaemlékezései szerint több alkalommal jelentős javítási munkát végeztek a kollektív gazdaság beköltözésétől kezdődően, az 1977-es földrengés rongálásainak kijavításán át az 1988-as felújításig. Ekkor kívül-belül új vakolatot kap, és mivel a vakolatréteg alatt lévő falképek restaurálására nincs lehetőség, azokat, megrongálódva ugyan, de megőrzik és új vakolattal borítják be.
Talán ez utolsó, a vargyasi Daniel kastélyéhoz hasonló, felújítási munkának köszönhető - melyre a szükséges anyagi fedezetet az istállók és melléküzemek kijavítására szánt összeg, felső vezetők tudomásával való átcsoportosításával teremtettek elő (szerencsés véletlen?) - hogy a rendszerváltást követő időszakban, a visszaigénylés és visszaszolgáltatás véget nem érő huzavonájában, a kihasználatlanság időszakában állapota nem indult jelentősen romlásnak.
Ez időszak egyik érdekességét adja a kastély homlokzatát díszítő, faragott kőcímer története. A címert a második világháború utolsó hónapjaiban Daniel Ferenc a testvérbirtokra, Vargyasra vitette. Innen a címer alsó része, maga a címer-faragvány a székelykeresztúri múzeum kőtárába került. Felső részét visszahozták Olasztelekre, és 1958-ban, egyik javítás alkalmával visszahelyezték eredeti helyére. A hiányzó címerművet pedig (a sors fintoraként) éppen az egykori arisztokrácia ellenzői rendelkezésére, egy helyi kőműves mester, Szőcs Sándor cementből készült másolatával egészítik ki. A hiányzó darab az 1988-as felújítás alkalmával került vissza eredeti helyére, miután a vargyasi kastély felújításának munkálatai során fény derül lelőhelyére.
A vizsgált időszak változásait kutató munkánk során kíváncsiak lettünk, hogy ebben az időszakban hogyan élt a kastély a benne immár nap-mint-nap megforduló emberek tudatában. Ezért csapatunk tagjai kamerát ragadtak és interjút készítettek néhány emberrel erre a kérdésre keresve a választ: 1982-t írunk, Kovács elvtárs szólít meg az utcán és megkérdezi - Hogyan lehet eljutni a Messzelátóhoz? Mit válaszolnának neki? A Kastély udvarán, vagy a Kollektív udvarán át?
Úgy tűnik, az épületnek megváltozott rendeltetése ellenére is, többnyire sikerült megőriznie mivoltát, míg ma, már talán alig akadna valaki, aki, hányatott sorsa ellenére más névvel illetné.
Marad azonban az örök kérdés: mi történt volna, ha mindez nem így történik? Ha... nem adják el? Ha... nem államosítják? ...